Vannak sebek, amelyek soha nem gyógyulnak be teljesen. Láthatatlanok, és talán csak mi érezzük őket, de ott vannak, mélyen, minden gondolatunkban, minden egyes sóhajban. Egy régi fájdalom, egy el nem mondott búcsú, egy elveszett álom… mindezek ott élnek bennünk, súlyosan és csendesen, mintha a lelkünk mélyén gyökeret vertek volna.
Az otthonunk falai, ahol minden napunk kezdődik és végződik, egy idő után magukba szívják ezeket a fájdalmakat. Az apró szobákban, a halvány fényben mintha egy másik élet emlékei lappanganának – egy olyan életé, amit nem tudtunk elengedni. Néha, amikor minden csendes, mintha hallanánk a múlt suttogását: „Emlékszel még rám?”
Ezek a sebek néha éjjel jelentkeznek, amikor minden sötét és csendes. Egy elfeledett emlék hirtelen előtör, és a szív összeszorul. A tér hidegnek és idegennek tűnik, mintha már nem lenne a miénk, mintha a múlt árnyai átvették volna az uralmat felette. Ilyenkor a levegő nehézzé válik, a csend pedig olyan mély, hogy szinte hallani lehet benne a régi fájdalmat.
Talán csak egy apró szikra hiányzik – egy kis tisztulás, egy lehetőség, hogy megszabaduljunk a régi terhektől. Amikor a tér újra tiszta, amikor a falak már nem hordozzák magukban a múltat, akkor a lélek is felszabadulhat. A sebek lassan gyógyulni kezdenek, és az otthon újra valódi menedékké válik, ahol végre nem a múlt fájdalma kísért, hanem a jövő reménye éled újjá.
Mert mindenkinek szüksége van egy helyre, ahol végre elengedheti a fájdalmait, ahol a szív újra megtanulhat szeretni és remélni.
